A művészetről és a művészetemről

Hosszú évek eredménye az, hogy mostanra elkezdett kirajzolódni számomra; miért is alkotok. Ez az öntudatlanság több okra vezethető vissza. Egyrészt a saját kialakulatlanságom, másrészt a társadalom elképzelése arról, hogy mit jelent a művészet. Kevesen teszik fel ezt a kérdést, így az egyes műveket nem is tudják a maguk kontextusában értelmezni. Márpedig ha valakit érdekel egy műalkotás, azt a kontextusában tudja csak megérteni. A művészetnek mindig van létjogosultsága.

Tévút a művészettel kapcsolatban, mikor a fogyasztó, szemlélő ember fel akarja becsülni az értékét. Ezt sokszor pénzben teszi, néha csak eszmei értéket igyekszik meghatározni, de ez olyan mint mikor a gyereket osztályozzák az iskolában. A művészet nem arra való hogy osztályozzák. A művészet kifejezni akar, és ezért ha valakit foglalkoztat hogy egy alkotó ember gondolatait megértse, érdemes utánajárnia az alkotó körülményeinek és motivációinak. Jó esetben az alkotó tisztában van a motivációival, de az is releváns ha nincs. Akkor is kifejez, reagál az életre, csak öntudatlanul. Még az is lehet, hogy idővel kitisztul előtte a motiváció.

Az alkotókedvem okának megértéséhez szervesen hozzátartozik saját magam mozgatórugóinak megértése. Az elmúlt évek- miután leérettségiztem -jelentették (és továbbra is jelentik) a tanulásom kezdetét. Az, hogy végre magamnak kell utánajárnom a dolgoknak, saját elképzeléseim kell hogy legyenek a jövőmről olyan ajtókat nyitottak ki bennem amik korábban félelmetesek voltak.
Kikerülni a meghatározott tanulási rendszerből felszabadító volt és olyan folyamatot indított el, aminek egyik eredménye, hogy tudatosodott bennem hogy miről is szól az a korábban titokzatos késztetés hogy dolgokat készítsek.

Kerestem az okát, hogy miért nem társadalmi jelenségekről szól az, amit csinálok, holott nagyon foglalkoztat a téma, mert sokak művészete, ami igazán megérint arról szól. Komoly dilemmát okozott. De az, hogy kikerültem egy zártnak nevezhető rendszerből, elkezdtem perzsa nyelvet és kultúrát tanulni nagyban hozzájárult, hogy a korábban "betanult" fogalmakat újragondoljam, értelmezzem. Sajnálatos módon nekünk kihagyták a gimiben a filozófiaórákat. Így magamnak kell összeszednem a műveltségemet, de végső soron nem bánom, mert így magam gondolom végig a világhoz való hozzáállásomat, és nem kapok egy osztályzatot a következtetéseimre, emellett ez a tanulás nem ér véget semmilyen vizsgával.

Visszatérve a fő kérdésre: az én művészetem sokkal inkább érzésekről és érzetekről szól mint konkrétan megfogalmazható tanulságokról. Talán mondani lehet hogy egyfajta női érzésvilágot és gondolkozásmódot tükröz. Erősen kapcsolódik a személyiségem ösztöni részéhez, tehát nem filozófiai gondolatot vagy morált akar kifejezni. Másfelől érdekes, hogy ehhez a felismeréshez pont a filozófián és az eszmecseréken keresztül jutottam el. A művészetem érzelmekről és a környezetemhez való kapcsolatomról szól, mivel ezeket szóban igen nehezemre esik kifejezni, de nagyon erősen foglalkoztat.

Tehát a személyes fejlődésem -ami a világba való kiszabadulásomnak köszönhető- segített ráébrednem hogy mit akarok és miért, mi miatt alkotok, és mért azt, amit.

Nemrég egy beszélgetés folyamán feljött a kérdés, hogy ki a jó művész és ki nem, mi a jó művészet és mi nem. Kicsit zavarba jöttem, mélyen elgondolkoztatott. Megint úgy éreztem magam, hogy osztályozni akarnak, holott ez nem teljesítményről szól hanem a személyes fejlődésről.
Szóba került, hogy vajon az teszi-e a "jó" művészt hogy milyen mestere volt, hogy mennyire tökéletes, vagy mennyire kifinomult az alkotása. Én azonban úgy látom, hogy ez egy felesleges kérdés. Azt hogy valaki "milyen" művész az határozza meg, hogy milyen ember. És valljuk be, egy embert nem olyan egyszerű meghatározni, főleg azért, mert folyamatosan változik. Remélhetőleg fejlődik, és hagyják fejlődni.

A műalkotás mögötti gondolat, elgondolás, koncepció a lényeg, nem pedig hogy mennyi pénzt ér a piacon. Felesleges osztályozni, hiszen osztályozhatatlan. Lehet valami szép valakinek vagy csúnya. De nem ez határoz meg egy alkotást, hanem a létrejöttének az oka, amit a legtöbb szemlélő nem tudatosít magában. A műalkotást mint terméket, haszonhozó, vagy díszítőelemet szemlélik, miközben egy érzelmi folyamat vagy eszmefuttatás eredménye.
Az az alkotás amit a közönség kielégítésére hoznak létre már nem a személyes fejlődésről és az őszinte kifejezésről szól.
És ez felvet több kérdést, például hogy a művész hogyan tud megélni a munkájából, hazudik-e ha eladható dolgot készít, ki fizet azért hogy elgondolkoztatja őt egy művész.
A művészet egy gondolat terméke, tehát zene, költészet, iparművészet stb.
A társadalom mindig igyekezett minél profitálóbb felhasználhatóság szerint ÉRTÉKELNI a művészetet, ez alakította ki azt a gondolkodást, miszerint egy művet idealizálni vagy démonizálni kell. Egyiket sem. Elgondolkodni, érzékelni érdemes, és még csak nem is kell.

Legvégül a saját alkotóvágyamról írnok:
Nekem az alkotás a tanuláshoz kötődik. Hagyom hogy a világ hasson rám. Ez erős érzelmeket vált ki belőlem, amiket értelmezek és ennek az eredménye sokszor valamilyen kézzelfogható dologban manifesztálódik.
A másik része valószínűleg a nőiségemhez kötődik. Erős hajlamom van a környezetem alakítására, a harmóniateremtésre, mivel nagyon nehezen viselem a konfliktusokat és a békétlenséget. Ezért -gondolom- megelőzésképp olyan környezetet szeretek teremteni, ami nyugtató hatással van rám és a körülöttem lévőkre. Szóval az én alkotóvágyam inkább érzelmekre és tudatalattira hat, nem valami frappáns következtetést von le.
Erős a kötődésem a természethez, az élő dolgok lenyűgöznek. Számomra a dolgok, jelenségek nem önmagukban léteznek, hanem a kontextusukban, így szeretem a dolgokat összekötni, környezetükkel együtt értelmezni.
A gondoskodás, női ösztönök, táplálás, támogatás nagyon erősen kifejeződik abban amit alkotok. Érdekes, de a fentiek tükrében nem meglepő, hogy a rajzaimban sok sok éve ismétlődő motívum a nimfa, a természetet magában hordozva tápláló, gondozó alak. Úgy gondoskodik, hogy megfelelő környezetet biztosít a körülötte lévő élőlényeknek. Fatestű nők, virághajú lányok jöttek elő rendszeresen a kezem alól, és erős kötődést éreztem irántuk, de hosszú ideig nem tudatosítottam hogy vajon miért használom ennyiszer ezt a motívumot.


A legelső agyagfej amit készítettem, még gimnázium alatt. A hajként használt élő növény és a szobor kapcsolata több rétegű: Egyrészt a szobor hordozza a növényt, másrészt a növény része a szobornak, mint élő gondolat, ami a fejben gyökerezik és előjön, kinő. Eközben tagja, testrésze a a szobornak.


hangahaj




Ébredő gondolatok :)


Ez pedig egy önarckép.


Illusztrációm Daphnéról, aki nem akart Apollón szeretője lenni. Ez a történet megérintett. A nő függetlenségi vágyáról szól nekem, aki tiltakozik ellene hogy csak a férfi vágyának tárgya legyen, ezért a férfi próbálja megrendszabályozni és csak azért is leigázza, művészetének eszközévé teszi, énekel róla. Őszintén szólva az idealizáló szerelmes versektől idegenkedem.

Ugyanaz, Apollónnal.


Hajban fészkelő madárka